Tegnap véget ért a Katedrális III., és azt kell mondanom, régen nem élveztem ennyire könyvet, mint ezt a regényt. Pedig, tegyük hozzá, régen nem láttam ennyire iszonyatos, bődületes hibákat sem...

Jobb volt ezt az elején lefektetni. Mert ez a könyv, bár a 11-es skálán (egyéniség vagyok, nálam 11-es skála van) masszív 10-est adok neki, két alkalommal is megpróbálta örök időkre letetetni magát velem. És majdnem sikerrel járt...

Na, de kezdjük az elején. Szpolylerek is lesznek.

Adott nekünk egy 2290-es évek vége. A csodásan túlnépesedett Földön uralkodik egy új államrend, a Novus Ordo Secretum, azaz NOS, akik tulajdonképpen politikusok, államférfiak, semmi extra, de békében, egységben igyekeznek kormányozni a Földet (meg a kolóniákat odakint a világűrben). Ők a világkormány, akik garantálják a békét és a múlt nagy hibáinak elkerülését.

A NOS mellett létezik egy másik szervezet is - a Katedrális. Ők a régi egyházi hierarchiára épülő szervezet, akik látszólag függetlenül léteznek a NOS mellett - valójában viszont a világ urai. Kicsit komplikált, úgyhogy lassan mondom, hogy még... szóval, mindenki megértse.

A Katedrális emberei visszafelé utaznak az időben. Ez a dolguk, a Katedrálisnak pedig monopóliuma van az időutazásban. Hogy mire is használják ezt a technológiát? Arra, hogy formálják a múltat - és ezzel megőrizzék a jelent. Mondok egy példát.

Mind tanultuk a suliban, hogy a Harmadik Birodalom kardja belefagyott Sztálingrádba, és a hitlerista (igen, hitlerista, mert a fasiszta és a náci kifejezések nem minden értelmezés szerint helytállóak) Németország elvesztette a háborút. Eddig stimmel - ez ÍGY VOLT. De lehet, hogy amúgy nem így alakult volna. Egy ügynök vagy műhold visszamegy a múltba, megnézni, mi történt - és azt látja, hogy kétszáz plazmafegyveres, nanopáncélos ember lőtte vissza a hitleri seregeket Berlinig, enélkül győztek volna. Ez azt jelenti, hogy a Katedrális intervenciósai összepakolnak, és mennek '44-be, megverni Hitlert. Azaz a Katedrális beavatkozásai nem változtatják meg a világot, nem jobbítják vagy rontják - hanem fenntartják a status quo-t. 

Azaz, konkrét példa: a gyerekkorodban tanult töri szerint Hitler kirobbanja a második világháborút. Biza, de egy visszaküldött műhold olyan képeket közvetít, miszerint Hitler el se jut oda, mert valaki meggyilkolja még az 1920-as évek közepén. Ha hagynák, akkor a Katedrális által ismert világ - azaz az a valóság, amiben ő maga is létezik - nem létezik. Szükségszerű a beavatkozás: indul is vissza az intervenció, és megmentik a führert...

Zseniális paradoxonok, kiváló feloldásokkal, batár izgalmas téma: időutazó szuperkatonák, akik az általunk ismert történelmet védelmezik (azaz a jövőt, amiben kialakul a Katedrális), az időutazás monopóliuma ellen küzdő dúsgazdag csillagközi nemesség, harminc-negyven milliós nagyvárosok (+ a talajszint alatt még egyszer ennyi embernyi települések)... aki egy kicsit, egy egészen kicsit is szereti a sci-fit vagy az udőutazós sztorikat, annak olyan ez, mint Tom Selleck bajusza (dús és csudálatos). 

Adott is a csapatunk, bizonyos John M. Kerwin vezetése alatt, akiknek a feladata rutinnak látszik elsőre: valaki Kr. u. 64-ben Pompeji fölött lézerrel lelövi a Katedrális egy időjáráskutató műholdját. Az intervenciósok feladata az lesz, hogy kiderítsék, ki teszi ezt, miért, és hogyan (mert hiszen a Katedrális információi szerint senki nem tartózkodik ott, aki képes lenne erre). 

A felvételeken azonban nem látszik az intervenció - azaz már azt is tudják, hogy rejtőzködni és álcázni fogják magukat (így egyszerű egy bevetés, nem?) - vagy talán ott sem lesznek a helyszínen? Mivel ez a valószínűbb, erre terveznek: a kor leggyönyörűb kurtizánja, a görög származású Nauszikaá helyett keresnek maguknak egy dublőrt, aki az informátoruk lesz a helyszínen. Ezt a mindössze 20 éves Tess Gordon álnéven futó lányban találják meg, aki vállalja is a dolgot.

A katonák persze nem örülnek a koloncnak...

Az ókorba érkezve viszont kiderül, hogy nagyobb a baj, mint hinnék: időutazó eszközüket képtelenek megmenteni és egy nukleáris robbanással kénytelenek eltüntetni, a városba érve pedig komplikáció követ komplikációt: először további civilek esnek a nyakukba a jövőből, aztán félrecsúszik az akció, Néró császár is a városba lép (és elkocsikázik az éjszakába Tess Gordonnal...), aztán a csapat belebotlik egy Szenoi nevű, ősöreg, természetfeletti lénybe, aki éppen igyekszik egy évezredek óta tartó háborút megnyerni - egy háborút a nagybetűs Jó és Rossz között...

A harmadik kötetre abszolút elborul a történet - a Pandemonium leírása például Marlowe óta a legelgondolkoztatóbb és legzaklatóbb, amit olvastam. A dolog nem válik unalmassá, ahogy egyre többet megtudunk a "démonok" és a "jó" erőinek háborújából, nem lesz légből kapott, és ez szerintem a Katedrális ssorozat legnagyobb erőssége: történelem szakkal a hátam mögött, és alapvetően ókor-rajongóként van némi elképzelésem a leírt korszakkal kapcsolatban, de egyszerűen nem veszem észre, mikor csúszik át a tény fikcióba. Ez az, amin a 'zseniális'(an hulladék) Dan Brown összes története akkorát bukott, hogy utána még csak nem is sírtak (nyilván átbökte tüdejüket a biciklikormány): nála világosan látszott, hogy elképesztően idegesítő, okoskodó karakterei mikor kezdenek válogatott baromságokat hozzátenni a történelmi tényekhez. 

Nem így itt! Maga a dolgok bemutatása, narrálása is sokkal jobb, életszerűbb, másrészt pedig olyan szervesen összenő a tényanyag a fikcióval, hogy még nekem is utána kell keresnem dolgoknak. És ha megtalálom őket, akkor a további leírásra is rákeresek - szinte biztosra vévem, hogy van még tovább. De nem, azt már a szerző tette hozzá, de olyan jól és ügyesen, hogy nem is fog gyanút az ember.

És hogy mik is azok a hibák, amiket az elején említettem? Nos, ahogy már említettem, többször is majdnem leraktam örök időkre ezt a sorozatot, csak az első könyvet kétszer akartam úgy a polcra tenni, hogy meg se találjam többé... Ezek a hibák tulajdonképpen a szereplők.

Durván hangzik? Az is! A modern értelemben vett regény ugye angol nyelvterületen alakult ki (újra) és terjedt el széles körben, jogos, ha az ő hagyományaikat követjük. Ők pedig azt mondják, hogy a regénynek kell, hogy legyen főszereplője, a főszereplő pedig az, aki a legnagyobb mértékű jellemfejlődésen-változáson megy keresztül.

Ilyen értelemben a Katedrális olyan, mint a Harry Potter: NINCS FŐSZEREPLŐJE!!! A jellemfejlődésnek még a koncepciója is felfoghatatlan a Katedrálist szemlélve. Pedig az illúzióm megvolt erről: Tess a nyomorból kivergődve kerül össze Mark Wilsonnal, az újságíróval, aki segít neki menekülni-elindulni valamerre. A lány korábban egy bandavezér nője volt, és több alkalommal szóba kerül vele kapcsolatban, hogy egyértelműen a teste miatt élte túl a föld alatti város nyomorát. Markkal összejön, és "életében először szeretkeztek vele, nem megdugták, és nem is akart volna visszamenni". Ugye, ez afféle jellemfejlődés: maga mögött akarja hagyni az érzelmek nélküli szexet, a túlélésért való "dugást", ami fejlődés. 

És mi történik cirka 150 oldallal később? Miközben hulla szerelmes Mark Wilsonba, egy éppen trancsírozás alatt álló őz mellett egy konyhaasztalon megizélteti magát az egyik katonával, és a jó öreg, klasszikus keményvonalas pornóba illene leginkább a jelenet (még a kötelező "Igen, bassz meg, ez az, basszál meg" is elhangzik tőle, ami egyrészt magyarul borzasztóan bárgyú, másrészt GVVVVVVVÁGHH). Egyszóval: miért, miért, MIÉRT? Ezt hívják karaktergyilkosságnak. Innentől nem éreztem reálisnak Tess karakterét. Fawcett tökéletesen képes feloldani az időutazás legfonákabb paradoxonát, de a karaktereit olyan önellentmondásokba toszogatja bele, amihez képest a gordiuszi csomó csont egyenes hajszál Megan Fox fején. 

Először azt hittem, valahova vezet majd ez az esemény: Tess ezzel teszi túl magát Markon, vagy a feszültséget akarja ledolgozni, de nem. A különböző karakterek később is többször egymásnak esnek és kib**ák egymásból a kis lelket is. Hamar kiderül, hogy az ókor és a jövő összes nőnemű emberi léyne veszettül biszexuális és nimfomániás. A férfiak mind-mind 30-40 percig zsonglőrködnek azzal a tekintélyes méretű eszköztárral, amivel megáldotta őket a Jóisten: minimum 4-5 orgazmust bírnak egyhuzamban. Érdekes, a 2000-es évek asszonyai és férfiai úgy tűnik, csedvásak az ókoriak gigalibidója és a jövő férfijának szexuális tudásához képest... Ráadásul a római és a jövőbeli férfiak egyaránt a pornófilmek beható ismerőinek bizonyulnak, úgy zárják az együttléteket, mintha a Tittyfuck Menace #91-et látnánk Rocco Dick és Aletta Diamond főszereplésével. (Majdhogynem a "hova kéred, bébi" szintig tud süllyedni a dolog időnként)

A következő oldalon pedig egy messzemenőkig intellektuális, szép és értékes leírás következik az ókori Rómáról. MI A FFFF... 

A harmadik kötetre már szinte az összes létező kombinációban végiglátogatja a szereplőket a Baszov tábornok meg a Kurov elvtárs, én meg már csak a fejemet fogom. Nem vagyok egy prűd arc, aki ismer, tudja, meg hát nős ember vagyok, na, de én ezeket a részeket (pogány, csúnya dolog, vagy nem) úgy átlapoztam, mint a fene. Főként mivel indokolatlanok: a karakterek árnyalásában semmi szerepük nincs, cserében viszont tönkreteszik őket, a történet se mozdul tőlük semerre...

Szóval, kinek is ajánlanám a Katedrálist? Mindenkinek. Komolyan mondom: Fawcett tud írni, szép a szövege, a története úgy leköt, mint egy buzgó bosnyák domina Amszterdamban! Ez az 1600 oldal elröpül, mint fecske ősszel, aminek még erős paprikával is bekenték a hátsóját. A pornót egyszerűen át kell ugrani, és akkor a karakterekkel sincs sok baj. 

Ráadásul a Delta Vision idén jó igényessen kiadta négy kötetben (a negyedik még nekem is hátra van), határozottan szép külalakkal, játékos borítókkal: az első rész elején egy kőangyalt látunk egy gótikus katedrális oldalában, a másodikén pedig kicsit távolabbról ugyanazt, és látjuk, mi is ez valójában: a természetellenesen gigászi templom tornya mellett futurisztikus vadászgépek száguldanak, az angyal lába alatt XXIII. századi dátum...

A harmadik könyv címlapján római katona arca és válla, látszik, hogy előre döf, a negyediken szintén ő van - high-tech testpáncélzatban...

Szerintem amellett, hogy ezek a borítóképek igen szépek, nagyon jó az ötlet. Kívül-belül dekoratív, fontos és kiváló irodalom, kolosszális, de elkerülhető hibákkal. 

Történet: 10/10

Párbeszédek: 9/10

Karakterek: -99/10

Irodalmiság: 10/10

Szerkesztés: előfordulnak hibák

Kivitel (borítókép, kötés, papír): 10/10

Összesen: 11/10 (ignorálva a Baszov tábornokot)